Advent a megtisztulás, a várakozás időszaka, melynek végén, karácsonykor átélheti hívő és hitetlen a születés nagy misztériumát, csodáját.
Csodára várunk akkor is, amikor reményeink megfogyatkoznak, és az általunk nagyon tiszteltek és szeretettek elérnek a nagy végponthoz, életük végéhez.
Noha tudtuk, hogy nagyon beteg, mégis reménykedtünk benne, hogy kedves kollégánk, FERENCZI MÁRIA felgyógyul, és továbbra is velünk marad, hisz oly sok titka volt még, mit megoszthatott volna velünk.
Nem így történt, december 2-án megszűnt a szíve dobogni!
 |
Pedagógus körökben mindenki Máriaként ismerte, említette; s ha elhangzott ez a név, azonnal tudták, kiről van szó. Hogy nem becéztük, hanem szép komoly keresztnevén szólítottuk, mutatja, mennyire komolyan vettük, mennyire figyeltünk rá, tiszteltük őt. No, nem mintha nem lehetett volna jókat nevetni vele kiadós beszélgetések közben, vagy csak találkozva vele a folyosón. Gyakran mesélt humoros történeteket, amelyek vele estek meg gazdag élete során. Nem hiányzott belőle az önirónia sem, mindig kritikusan szemlélte saját magát. Mindazok, akik a József Attila iskolában megfordultak és személyesen találkoztak vele, számtalan emléket őríznek róla. A diákok a briliáns magyar- és történelemóráira, az általa szervezett osztálykirándulásokra, a híresen jóhangulatú vándortáborokra; a szülők a jótanácsaira, amellyel átsegítette őket kamaszkorú gyermekeik nehézségein. Mi kollégák pedig emlékezünk hallatlanul széleskörű pedagógiai-módszertani tudására és az erre alapozott segítségnyújtásaira, melyet ha kértünk, mindig megkaptunk; |
hihetetlen munkabírására, következetességére, mindig a gyerekek fejlődését előtérbe helyező, érdekeit szolgáló tanácsaira, bátor kiállására bárkivel szemben.
Hogy ez az emlékezés könnyebb legyen, az iskola 80 éves fennállását egy saját kiadású könyvvel ünnepelte meg, amelyhez szerteágazó kutatómunkát végzett mondhatni országszerte. A „kisujjában” volt az iskola története a kezdetektől napjainkig. Nem volt olyan kérdés, amire ne tudott volna válaszolni ebben a témakörben. Monográfiája iskolapélda több értelemben is.
Könyvtárosként gyermekek ezreivel szerettette meg az olvasást, tanította meg őket arra, hogy megértsék és beépítsék életükbe az olvasottakat.
Sok -bár munkájához képest nem elég-, elismerésben részesült. Ahogy ő mondta, soha nem akkor kapta ezeket a dicséreteket, amikor kellett volna, általában inkább megkésve. Ezek közül a legbüszkébb a „Pesterzsébet Gyermekeiért” díjra volt. Mint sokszor mondta, ezt azért kapta, mert észrevették, mennyire fontosak számára a gyerekek, és az értük végzett munkát is megfelelő színvonalúnak értékelték az adományozók. Nagyon fontos volt számára ez az elismerés!
A patriotizmus, szülőföldjének, Pesterzsébetnek szeretete mélyen, meghatározóan beleivódott. Szűk és tágabb környezetének minden tagjába igyekezett beleplántálni ennek fontosságát. Amíg tudott, igyekezett minden, számára fontos kerületi rendezvényen megjelenni, és erre biztatott minket is, de természetesen tanítványait is vitte magával.
Lassan, fokozatosan hagyta el az ereje, s mivel büszke ember volt, az utolsó éveiben már csak telefonon tartotta a kapcsolatot azokkal, akiket különösen becsült, szeretett.
A megmásíthatatlanba muszáj beletörődnünk, de biztos vagyok benne, hogy még sokáig zengnek bennünk szavai, emlékszünk kissé szarkasztikus humorára, nem mindig diplomatikus, de mindig igaz mondataira.
Lehetne hosszan sorolni érdemeit, de minek!
Egyszerűen és minden körülmények között TETTE A DOLGÁT!
A mi dolgunk pedig az, hogy kövessük példáját, és tartsuk meg emlékezetünkben Máriát!
